Ghost

Ugyan úgy kezdődött, mint minden reggel. Felkeltem, megittam egy csésze teát, elmentem bevásárolni, és miután hazaértem, nekiálltam főzni. Szinte már automatikus volt ez az egész. Tizenegy tájban megérkezett a lányom és a fiam, velük együtt a családjuk. A hetven hetedik születésnapomat ünnepeltük meg egy nagy családi ebéddel.

Dylan, a lányom természetesen nem hagyhatta ki, hogy ne heccelje Tomot, a fiamat. Ezt látva aztán az unokáim, Benny, Milly és Jack is rákezdtek a piszkálódásra. Öröm volt látni, hogy a családom még mindig ugyan olyan jókedvű, mint régen, és ez engem egy különös megnyugvással töltött el.

Délután már mindenki mással foglalkozott. Az unokáim kint játszottak a szabadban, a lányom és a menyem mosogatott, a fiam pedig a meccset nézte a vőmmel. Régen volt már ilyen élettel teli ez a ház.

Gyorsan telt az idő és szinte fel sem tűnt, hogy már el is telt a nap. A családom indulni készült, ez pedig azt jelentette, hogy ismét egyedül maradok ebben a nagy házban.

            - Vigyázz magadra, Anyu! - Búcsúzott a fiam.
            - A hűtőben van a maradék, és fagyasztottam is le belőle. - Ölelt meg a lányom is.

Az unokáim egy - egy puszi után kirohantak a kocsikhoz, a menyem és a vőm is elköszönt, majd neki indultak az útnak.

Néhány órával később már az ágyamban feküdtem, és egyre inkább nyugtalanná váltam.

Végül megtudtam, miért.

Minden alkalommal, mikor feltűnsz előttem, érzem a hideget a bőrömön. Hatalmába kerít az izgalom, de felszínre tör a félelem is. Mindig így volt ez, erről szól a kapcsolatunk. Valahányszor megjelensz az életemben pusztulás és rettegés marad utánad. Én mégsem bánom. Rég volt már, hogy elkezdtük ezt a táncot.

Most, mikor már azt hittem végleg elmentél, újra ott állsz az ajtóm előtt és engem nézel. A gerincemen végigfut a borzongás, de a gyomrom megtelik melegséggel. Fakó kék szemedből hidegség árad felém, de van ott még valami. Valami, ami fogva tart, nem ereszti a tekintetem. Barna hajad csapzottan hullik az arcodba, fehér bőröd angyali összképet ad a megjelenésednek. Sosem volt még olyan velem, hogy ennyire féltem volna tőled. Most mégis a torkomban dobog a szívem, és libabőrös kezeim remegnek.

Látom, ahogy szóra nyitod a szádat, de hang mégsem jön ki rajta. Lehunyod szemed, kezedet a zsebedbe mélyeszted, és megváltozik minden. Ott állsz, és csak nézel, miközben a szemem égni kezd. Csupán egyetlen könnycsepp gördül le az arcomon, de neked ez elegendő ahhoz, hogy eltűnj. Ott, ahol az előbb még te álltál, most csak egy apró medál van a földön. Hideg csillogással hívogat magához, aminek nem tudok ellen állni. Apró ezüst medál, vékony, könnyű láncon. Ez minden, amit valaha is kaptam tőled. Eszembe jut, mikor először megjelentél.

Egy autó majdnem elütött, de te félrelöktél az útból. Másodjára én ültem a volán mögött, és a semmiből elém ugrottál. Azonnal rátapostam a fékre, és kiszálltam a kocsiból. Egy fánál álltál, nem messze a jármű mögött. Pillanatokkal később egy motor csapódott a fába.

Akkor is ott voltál, mikor kitört az a nagy vihar, és én az óceánban ragadtam. A hullámok maguk alá löktek, nem tudtam felúszni a levegőért. Megjelentél, és segítettél kievickélni a partra. Mindig ott voltál, mikor közel kerültem a nagybetűs Halálhoz.

Egy ideig kerestelek. Sokáig vártam, mire újra feltűntél. Sose mondtál semmit nekem, csak néztél rám. Ez mégis elég volt ahhoz, hogy tudjam, szándékosan vagy még itt. Tudtam, hogy vigyázol rám, és hogy sose engednéd, hogy bajom essen. Egy idő után végül fel kellett magamnak tennem a kérdést: Létezik e életen túli szerelem?

Kergettem az álmaimat, egy életen át vártam a válaszra, miért engem választottál? Én miért láthatlak, ha más nem? Miért pont nekem mutattad meg magad? A medál kinyitható volt, és túlzottan hajtott a kíváncsiság. Kinyitottam, és tudtam, hogy végre válaszokat kaphatok. Három rövid szó: Itt az idő!

Tudtam, mire célzol vele, hiszen éreztem. Teljes életet élhettem, de egy valamitől sosem óvhattál meg. Most, vén fejjel, hatalmas kalandvággyal a szívemben, a medáloddal a kezemben lehunyom a szememet. S tudtam, hogy már vége. Látlak magam előtt, végre tisztán és fényesen.

            - Hát itt vagy! – kiáltok fel, de megrezzenek. A hangom fiatalos, lenézve a kezeimre már nyoma sincs az idő nyomainak. Hozzáérek az arcomhoz, és meglepődve veszem észre, hogy régen érzett formákat tapintok.

Megfordulok, és végre megértem. Ott fekszek az ágyban, ősz hajam hullámokban veszi körül öreg arcomat, mely most feszesnek és gondtalannak tűnik. Szám mosolyog, mintha csak édes álmot látnék. A kezemben pedig ott pihen a medálod.

- Mindig itt voltam – suttogod mögülem. Rád nézek, és mosolyogsz. Annyi év után, most először mosolyogsz rám. – Mindig vigyáztam az álmodat, és mindig vigyáztam Rád.

             - Úgy tűntél fel az életemben, mint egy csendes idegen. Csak később értettem meg. És most, mint eddig mindig, káosz marad utánad – nevetem el magam. Apró nevetés hangja csapja meg a fülemet, így újra rád nézek. Most még gyönyörűbbnek látlak, mint eddig bármikor.

Mellém lépsz és megfogod a kezemet. Lenézel, mosolyod nem szűnik. Elindulunk egy új kaland felé.

Mert noha úgy léptél be az életembe, mint egy csendes megfigyelő, mindent felforgattál, akár egy hurrikán. Most pedig veled együtt zárom le ezt a fejezetet, pontosan úgy, ahogy te megjelentél előttem, és ahogyan lennie kell. Békésen, boldogan, elégedetten, és izgalommal telve.